​

Hol van a helye a szakmai kritikának?

Talán azért foglalkoztat ez ennyire, mert sok nagyon különböző nézőponttal találkoztam eddig, és ezeknek az összehangolása egyáltalán nem egyszerű.

Az egyik oldal sokszor úgy tekint a titulusra, a diplomára, a képzettségre vagy az intézményes tudásra, mintha az önmagában magasabbrendű lenne minden tapasztalati tudásnál, józan megfigyelésnél, hagyománynál vagy életközeli bölcsességnél.

A másik oldal pedig néha szinte mindent elutasít, ami hivatalos, akadémiai vagy szakmai, mintha az szükségszerűen művi, befolyásolt vagy gyanús lenne.

Én egyik végletben sem érzem igazán otthon magam.

Ebben az információáradatban, ami körülvesz minket, a hiteles információszerzés és annak kiértékelése nagyon nagy feladat. Nem egyszerű eldönteni, minek higgyünk, mit vegyünk komolyan, milyen forrásokat mérlegeljünk, és hogyan különböztessük meg a valódi szakértelmet a megszokástól, a véleménytől vagy az ösztönös ellenállástól.

Közben azt is gondolom, hogy egyénileg felelősek vagyunk azért, hogy amit tanulunk, amit hallunk, amit továbbadunk, azzal tudatosan foglalkozzunk.

Legyen helye a kiértékelésnek.
A fejlődésnek.
Más szempontok megismerésének.
Annak a kérdésnek is, hogy: mi van, ha tévedek?

Ez különösen kényes azokban a hivatásokban, ahol emberek vannak ránk bízva.

Tanárként.
Orvosként.
Lelkészként.
Segítőként.
Vezetőként.

Ezeknek a szerepeknek társadalmi súlya van. Társul hozzájuk bizalom, tekintély, felelősség, elvárások és sokszor kimondatlan sérülékenység is.

Nem teljesen kívülállóként gondolkodom erről. Édesanyám tanár, édesapám lelkész, több közeli barátom pedig orvos. Látom valamennyire, hogy ezek nemcsak szakmák, hanem feladattal teli és igazán felelősségteljes szerepek is.

Éppen ezért nem szeretném leegyszerűsíteni ezt a kérdést.

Nem gondolom, hogy ami hivatalos oktatási rendszerből, tudományos közegből vagy szakmai képzésből érkezik, az automatikusan és véglegesen igaz (itt főleg a véglegesen rész az érdekes, de erről majd egy másik bejegyzésben).

De azt sem gondolom, hogy ami ilyen közegből érkezik, az automatikusan hamis. Valahol ez egyértelmű kéne legyen, de azért jónak láttam leírni.

A tudásnak folyamata van.
Története van.
Fejlődése van.
Kontextusa van.
Korrekciója van.

És közben nekünk is fejlődnünk kell.

Hamis kép, amikor huszonévesen azt hisszük, hogy már nagyjából mindent értünk. Aztán néhány év tapasztalat, néhány nehéz helyzet, néhány jól betaláló visszajelzés megmutatja, mennyi mindent nem láttunk még át egészen.

Ez nem szégyen.

A baj nem az, ha valaki fiatalon kezd el dolgozni, szolgálni, tanítani, gyógyítani, tervezni vagy vezetni.

A baj inkább az, ha túl hamar elhisszük magunkról, hogy megérkeztünk.

A diploma nem a tanulás vége.
A tekintély nem tesz tévedhetetlenné.
A tapasztalat sem. Bár sokat segít.

Hívő emberként, reformátusként különösen fontosnak érzem, hogy keressük a testi, lelki és szellemi összefüggéseket. Hogy ne válasszuk szét azt, ami az életben együtt hat. És hogy ne maradjunk meg pusztán elméleti szinten.

Az elmélet fontos.
A gyakorlat fontos.
A szakmai tudás fontos.
Az intuíció, az etikai érzékenység, a tapasztalat és a mások valósága is fontos.

A saját munkámban ezt napi szinten tapasztalom. Terméktervezési folyamatokban dolgozom, ahol egy ötlet ritkán marad érintetlenül. Jön rá visszajelzés, kérdés, ellenvélemény, cáfoló adat, más megérzés, érzelmi szempont, etikai kérdés, felhasználói visszajelzés.

És őszintén: az első reakció bennem sem mindig ideális. Főleg pályakezdőként volt ez jellemző.

Sokszor először tiltakoznék.

Mert amit kitalálunk, ahhoz kötődünk. A gondolatainkhoz is tudunk ragaszkodni. Nemcsak azért, mert igaznak tartjuk őket, hanem mert valamennyire minket is képviselnek.

De újra és újra azt látom, hogy a jó visszajelzés előre visz. Néha még a rossz is.

Nem azért, mert minden kritika igaz.
Nem azért, mert minden ellenvélemény jószándékú.

Hanem azért, mert a visszajelzés segíthet észrevenni azt, amit mi már túl természetesnek látunk.

Amit én átláthatónak gondoltam, másnak lehet zavaros.
Amit én működőnek éreztem, használat közben lehet, hogy mégsem működik.
Amit én elégnek hittem, abban más észrevehet egy elhanyagolt szempontot.

Vannak területek, ahol az ember sok visszajelzést kap. És vannak olyan hivatások, ahol sokkal kevesebbet. Pedig minél több ember van ránk bízva, annál fontosabb lenne, hogy ne csak a saját filtereinken át lássuk a világot.

Mindenki tévedhet.

És önmagában nem tragédia, ha az ember téved. A kérdés inkább az, mit kezd vele.

Eltakarja?
Kimagyarázza?
Legyint rá?
Vagy felelősen levon belőle következtetéseket?

A szakmai kritika helye szerintem valahol itt van.

Nem a megalázásban.
Nem a tekintélyrombolásban.
Nem abban, hogy mindent elutasítunk, ami intézményes.
És nem abban, hogy mindent elfogadunk, ami hivatalos.

Hanem abban az alázatos, felelős keresésben, ahol a szakmai tudás, a tapasztalat, "a józan paraszti ész", az etikai érzékenység, a gyakorlat és az isteni szempont összeépül.

A szakmai alázat nem az, hogy minden kritikának igazat adok.
Hanem az, hogy nem utasítom el csak azért, mert először fáj.

Megvizsgálom.
Átgondolom.
Időt adok, utánajárok.

És ami igaz belőle, azt megfogadom.

Nem az a legnagyobb erény, hogy mindig igazunk legyen.

Hanem az, hogy taníthatóak maradjunk akkor is, amikor már van tekintélyünk, tudásunk, tapasztalatunk és felelősségünk.

-- --