Valamikor május végén voltunk egy családi szülinapon, ahol az ünnepelt elmondta, hogy számára az a nyár egyik fénypontja, amikor először ehet friss paradicsomot a feleségem szüleinek kertjéből.
Ha szoktál bio gazdálkodásból származó, "falusi" paradicsomot enni nyaranta, tudod, miről beszélek. Össze sem lehet hasonlítani azzal, amit a szilveszteri hidegtálon találsz. Jobb esetben egyezik a színük, máskülönben külön fajként szerepelnének a növényhatározóban.
Miért írok erről?
Ez a mondat eléggé megmaradt bennem – akkor is nagyon tetszett –, és amúgy is egyre többször téma otthon nálunk, hogy hogyan és mit kellene eltennünk télire.
Kell-e télen külföldi gyümölcsöt vásárolni?
Kell-e januárban friss paradicsomot enni?
Miért nem várjuk meg, amíg újra érik az eper?
Muszáj egész évben ugyanazokat az ételeket ennünk?
Az elmúlt évtizedekben rengeteget fejlődött a technológia, és ma már a világ szinte bármely pontjáról eljuthatnak hozzánk az élelmiszerek. Ennek köszönhetően szinte bármit megvásárolhatunk az év bármely szakában. Ez sok szempontból jó, hiszen a hűtés, a tartósítás és a szállítás fejlődése rengeteg korábbi nehézséget megoldott.
De ennek is megvan az ára. Sokszor fontosabb lett, hogy valamiből minél többet, minél olcsóbban és egész évben elő tudjunk állítani, mint az, hogy milyen az íze, hogyan termesztik, vagy mennyire jó minőségű.
Így aztán, miközben egyre több mindenhez férünk hozzá, nem biztos, hogy minden szempontból jobban is táplálkozunk.
Na de vissza az eredeti szálhoz: úgy hiszem, létezik egyfajta belénk kódolt szezonalitás, összhang a természet ritmusával, amit hajlamosak vagyunk lebecsülni. Az, hogy a természetben nem mindig minden elérhető, nem feltétlenül csak egy leküzdendő akadály. Bizonyos korlátoknak szerepük van abban is, ahogyan biológiailag és lelkileg működünk.
Tavasszal érik az eper, nyáron a legtöbb zöldség és gyümölcs. Ekkor főzünk lekvárt, készül a savanyú uborka, ekkor takarítják be a búzát.
Ősszel érik a szőlő, novemberre lesz friss bor, októberben ehetjük a sütőtököt. Télen kevesebb a friss, helyben termő gyümölcs, de van szalonna és puliszka, tavasszal pedig a zöldhagymával indul minden újra.
És ez így szép.
Szép azért, mert mindennek a maga idejében lehet örülni. Megtanuljuk értékelni azt, ami éppen rendelkezésünkre áll, és megtanuljuk várni azt is, aminek még nem jött el az ideje.
Persze ez azt is jelenti, hogy karácsonykor nincs friss, kertben érett paradicsom. És nem is kell legyen.
A várakozásnak ugyanis fontos szerepe van az életünkben. Nemcsak arra tanít, hogy türelmesebbek legyünk, hanem arra is, hogy felkészüljünk, alternatívákat találjunk, kreatívak legyünk, és jobban értékeljük azt, amire várunk (és azt, ami van).
Gondoljunk csak a gyermek születését megelőző kilenc hónapra.
A születésnapunkat megelőző majdnem egy évre.
A házasságot megelőző jegyességre.
Vagy a karácsonyt megelőző adventre.
Ezek az időszakok nem pusztán azért léteznek, hogy valahogy kibírjuk őket addig, amíg végre elérkezik az, amire várunk. A várakozásnak magának is lehet tartalma (például böjt), és éppen ez készít fel bennünket arra, ami következik.
Valami hasonló történik akkor is, amikor nyáron és ősszel elkezdünk a télre készülni. Lekvárt főzünk, savanyúságot teszünk el, fermentálunk, paradicsomlevet vagy ketchupot készítünk
Ezek nemcsak arra adnak lehetőséget, hogy később is ehessünk abból, ami most megterem (bár régen ez biztosította, hogy télen is legyen mit enni), hanem új ízeket, eljárásokat és szokásokat is hoznak az életünkbe.
Érdekes, hogy maga a tartósítás is egyfajta válasz a természet korlátaira. Nem egyszerűen elfogadjuk, hogy télen nem terem paradicsom, hanem előre gondolkodunk, és felkészülünk erre az időszakra. De közben nem felejtjük el, hogy a nyár és a tél különbözik egymástól.
Különben meg: főztél már lekvárt otthon? Volt már saját kis bazsalikomod, amit hetekig nevelgettél és utána felhasználtad egy bolognaihoz? Ezek mind olyan dolgok, amiket meg kell élni. Régen mindenkinek megvolt ez az élmény. Ma egyre kevesebbeknek.
És ugyanez a szezonalitás, ez a „megvan az ideje” jelenség sok más dologra is érvényes.
Változik az időjárás, megvan az ideje a nyaralásnak, a strandolásnak és a szánkózásnak. Az alvásnak és a munkának. Az ünnepnek és a hétköznapnak.
Régebben a mezőgazdasági munkák rendje is sokkal erősebben meghatározta a mindennapokat. A nyár és az aratás időszaka másféle munkát és időbeosztást kívánt, mint a tél, amikor rövidebb nappalok, a hideg és a kevesebb kinti munka más ritmust adhatott a családi és közösségi életnek is. Nyáron több volt a munka, kevesebb az alvás, kevesebb a családi együttlét. Télen hosszabbak az éjszakák, kevesebb volt a munka, több volt a beszélgetés, az összeülés, a megpihenés.
Persze, volt ennek árnyoldala is.
A szezonális korlátok sokszor éhezést, kiszolgáltatottságot, kimerítő munkát és komoly nehézségeket is jelentettek. Nagyon sok mindenben valóban jobb dolgunk van ma.
Ma már viszont egyre több lehetőségünk van arra, hogy függetlenítsük magunkat a természet korábban meghatározó korlátaitól. Mesterséges fénnyel meghosszabbítjuk a nappalokat, fűtéssel kiegyenlítjük az évszakok közötti különbségeket, a globális kereskedelemmel pedig szinte megszüntetjük az élelmiszerek szezonalitását.
Csakhogy miközben a környezetünket egyre inkább a saját igényeinkhez igazítjuk, mi magunk továbbra is a természet részei maradunk. Nem biztos, hogy minden korlát, amelyet kívülről sikerült feloldanunk, belül is megszűnt létezni.
De attól, hogy bizonyos korlátokat sikerült feloldanunk, még nem biztos, hogy minden, ami hozzájuk kapcsolódott, feleslegessé vált.
Nem kell mindig mindennek ugyanolyan lennie.
A Bibliában, a Prédikátor könyvében olvassuk, hogy mindennek megszabott ideje van. Ideje van az ültetésnek és annak is, amikor kiszaggatjuk, amit elültettünk. Ideje van a sírásnak és a nevetésnek, a gyásznak és a táncnak.
Ez a szakasz persze jóval többről beszél, mint az évszakok váltakozásáról. Arról is, hogy az életünk különböző időszakai nem egyformák, és nem mindig mi döntjük el, mikor minek jön el az ideje.
Van, amikor dolgozni kell, és van, amikor pihenni.
Van, amikor készülünk valamire, és van, amikor megérkezünk.
Van, amikor bőségben élünk, és van, amikor be kell osztanunk azt, amink van.
Van, amikor ünneplünk, és van, amikor egyszerűen csak tesszük a dolgunkat.
Nagyon jók lettünk abban, hogy mindenféle korlátot, köztük a szezonális korlátokat is feloldjuk. Sokszor egészen jogosan és hasznosan. De közben hajlamosak vagyunk elengedni azokat a támaszokat is, amelyeket ezek a korlátok nyújtottak.
Ma külön figyelmet kell fordítanunk az egészséges táplálkozásra, a megfelelő alvásra, a pihenésre, a közösségi életre vagy akár arra, hogy rendszeresen kimenjünk a természetbe. Olyan dolgokra, amelyeknek bizonyos elemei korábban sokkal szorosabban kapcsolódtak a mindennapok megszokott rendjéhez.
Néha elgondolkodom azon, hogy vissza kellene-e térnünk egy korábbi kor életmódjához. Lehet, hogy a régi világ egészségesebb vagy kiegyensúlyozottabb lett volna? "Bezzeg az én időmben", mondhatod erre cinikusan és akkor ismét legyintünk az egészre.
Nem erről van szó.
Inkább azon gondolkodom, hogy miközben egyre több lehetőségünk van függetleníteni magunkat a természet és az idő korlátaitól, vajon mennyire figyelünk arra, hogy ezek közül melyek voltak valóban csak akadályok, és melyek segítettek is bennünket.
És szembemegyünk-e ezáltal azzal, amiről a teremtés szólt? A teremtés, amiben az ember és természet olyan közel áll egymáshoz és amelyben kijelölt napja van a pihenésnek.
Nem baj, ha vannak dolgok, amelyekre várni kell.
És talán az a legjobb az egészben, hogy mindezt ma is megtapasztalhatjuk. Főzhetünk lekvárt, nevelhetünk bazsalikomot (akár az erkélyen), várhatjuk az első nyári paradicsomot. De ugyanígy újragondolhatjuk azt is, hogyan dolgozunk, pihenünk, ünneplünk, vagy egyszerűen mire használjuk az időnket.
Persze ez nem mindig egyszerű. Főleg, amikor a környezetünk szinte minden irányból ez ellen dolgozik. Nem feltétlenül rossz szándékkal, hanem egyszerűen azért, mert mára ez vált megszokottá. De amikor sikerül egy kicsit jobban igazodnunk a teremtés eredendő ritmusához, ahhoz a rendhez, amelynek mi magunk is részei vagyunk, abban van valami igazán jó.
Amint többen tudjátok, eldöntöttem, hogy a rövid bejegyzések helyett az ilyen, hosszabb tartalmakat fogom előnyben részesíteni. Új bejegyzésekkel keddenként érkezem, amikor van ötletem és időm rá.
Ha találtál bármit ebben az írásban, ami hasznos, vicces vagy kedves számodra, oszd meg valakivel.
Sokat jelent nekem.
